Arra ébredtem, hogy nyílik a bejárati ajtó. Hallottam a húgom hangját, ahogy bejött, és még néhány lányét, biztos a barátnői. Anya kirándult szombaton, szerette járni az erdőt, sőt, hivatásos túravezető is volt, a munkája mellett. Apa pedig vagy dolgozott, vagy épp meccsen volt, nem emlékeztem pontosan. Húgom pedig a barátnőivel találkozott, és épp feljöhettek hozzánk.

Ahogy kinyitottam a szemem, hirtelen nem tudtam eldönteni, milyen napszak van, milyen nap, és hol is vagyok pontosan. Csak azt tudtam, hogy szörnyű rémálmaim voltak, amiket nem tudtam pontosan felidézni. Már persze, a démonidézésen és a hazavezető úton kívül semmi mást. Sőt, ebben a pillanatban biztos voltam benne, hogy az tényleg csak álom volt, és most ébredtem fel belőle. Fáztam, ezért egy pulóverért nyúltam, összefogtam magamon, és úgy indultam kifelé. Az ajtónál körülnéztem a szobában, mert rám tört egy érzés, miszerint nem vagyok egyedül, van még bent valaki. Ám a szoba üres volt, s ahogy összeraktam a fejemben tomboló zűrzavar-kirakót, délután felé járhatott, így még csak sötét sem volt. Emlékezve az álombéli menekülésemre az utcán, leguggoltam, szinte lefeküdtem a földre, és onnan is körülnéztem, de semmi. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve egy székre is felálltam, és fentről néztem körül. Semmi. Tehát tényleg csak álom volt, és még a hatása alatt állok. Vállat vontam, és kinyitottam az ajtót, majd kimentem.

– Sziasztok! – köszöntem a cipőikkel babráló lányoknak, mire mind a hárman egy-egy sziával válaszoltak.

– Már itthon vagy? – kérdezte Rita, az egyetlen testvérkém. Három évvel vagyok idősebb nála.

– Igen, már itthon… – válaszoltam kicsit elbizonytalanodva, hisz még mindig nem volt teljesen tiszta, hogy milyen nap van. Szombatra tippeltem, de akkor már el kellett volna múlnia a pénteknek, és ettől csak jobban összezavarodtam.

Ahogy mindenki a konyhába indult – hisz ott szoktunk leülni, ha nem valami ünnepi módon fogadjuk a vendégeinket, csak átugranak kicsit – én is követtem őket. Bár jobb szeretek rendesen főzni kávét, s tejjel és cukorral inni, ám most csak arra volt erőm, hogy némi vizet öntsek a vízforralóba, és beleszórjak egy tasak három az egyben port, meg egy kanál cukrot a bögrébe. Mindig teszek bele még cukrot, édesen szeretem. Mintha a cukor és a csoki lenne az üzemanyagom. Meg a kávé.

– És? Milyen volt a buli? – kérdezte a testvérem.

– A buli? – néztem még mindig kissé zavartan.

– Persze. Az osztállyal, tegnap. Vagy nem ott voltál?

– Aha, tehát Szombat van… – jegyeztem meg magamnak, szinte megvilágosodva, mire az összes lány értetlenül nézett rám. – Ja, izé, elég szörnyű álmaim voltak, és mikor felkeltem, azt sem tudtam eldönteni, fiú vagyok-e, vagy lány… – szabadkoztam, és ráöntöttem a vizet a porra.

– Igen, elég nyúzottnak nézel ki… – jegyezte meg az egyik lány, és szavamra mondom, bár jól ismerem mindegyiket, egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy melyikük hangját hallottam, és mi a neve. Mintha a memóriám egy része kihagyott volna.

– Azt mondod..? – kérdeztem vissza bizonytalanul nem nézve fel a bögrémből, de szemem sarkából is láttam, sőt, furcsa módon valahonnan tudtam is, hogy mindegyikük egyszerre bólogat – Akkor lehet, hogy jobb, ha visszafekszem még. Bár így is átaludtam az egész napot.

– Nem lehet, hogy megfáztál? – kérdezte Rita, s mielőtt bármit tehettem volna, a homlokomhoz nyomta a csuklóját. Egy egész pillanatig, mert hirtelen elkapta a kezét egy szisszenéssel, én pedig megdörzsöltem, szinte vakartam a homlokom közepét.

– Jobb, ha beveszel valamit, és visszafekszel, biztos belázasodtál…

– Most, hogy mondod, szinte ég a homlokom – válaszoltam, s hamar kaptam is egy tablettát, amit azonnal le is nyeltem. A homlokom közepét mintha fúrták volna, valami jó tüzes fúróval. Megint megdörzsöltem.

– Majd később benézek hozzád, és főzök egy teát és egy levest – jegyezte meg tesókám.

– Köszi! – mosolyodtam el – Az jól fog esni.

Ledöntöttem a kávét, felkeltem, és ránéztem az órára. Látva az időt, szemeimet megforgatva indultam vissza a szobámba, azon gondolkozva, hogy ha lázas vagyok, akkor miért nem bizsereg a nyakam? Bár… a hideg rázott, és ahogy beléptem, hirtelen mintha átsuhant volna ott egy árny.

– Remek, már hallucinálok is – morogtam magam elé megborzongva, és inkább bebújtam vacogva a takaró alá.

Persze, ezzel sem jártam jobban. Néha nehéz volt rájönni, álmodom-e, vagy valóságot élek át. Ugyanis, ha álmomban otthon jártam, az eddig mindig olyan volt, hogy ott vagyok, a saját lakásomban, amiről tudom, hogy az otthonom, ám egyáltalán nem úgy néz ki. Semmi nem ott van, ahol egyébként lenne, de az álomban ez természetes. Ám amikor felkel az ember, az az első gondolata, hogy ez mekkora hülyeség, mert egyáltalán nem volt olyan semmi, mint amilyennek lennie kellene. Ám ezek az álmok most mások voltak. Otthon voltam, a szobámban, volt, hogy csak feküdtem az ágyon, vagy felkeltem, sétáltam, kimentem a konyhába. Mégis, minden pontosan olyan volt, mint a valóságban. A rémálmok közepette hallottam, ahogy anya szólít, s próbáltam felé fordulni, szólni hozzá, jelezni, hogy hallom, itt vagyok. Szinte éreztem, ahogy homlokon csókol, mint mindig, amikor beteg voltam, s bejött hozzám, megnézni, jobban vagyok-e. Jó érzés volt, mintha az én egyetlen anyukám elűzné álmomból az összes szörnyűséget, amik addig levakarhatatlanul üldöztek. Nem volt több démon, nem voltak ronda balesetek vagy gyilkosságok áldozatának szellemei sem, nem voltak fénylő gömbök, nem voltak ronda csúszómászókra hasonlító, áttetsző izék. Néhány csodás percig béke és nyugalom volt. Én legalábbis nem érzékeltem többnek pár percnél ezt az áldott állapotot. Ám utána… valami eltűnt, mintha anya elment volna, s újra rémálmok kezdtek gyötörni.

Úgy éreztem magam, mintha a világ, amiben élek, csupán az égbolt lenne, amit nap mint nap bámulok, színes felhőibe különböző alakokat látva, elhitetve magammal, hogy azok valóságosak, tünékeny, változékony alakjukkal együtt. S miközben el vagyok veszve a felhők kusza játékában, csak haladok, haladok előre, nem nézve a lábam elé, s egyenesen egy szakadék felé tartok anélkül, hogy tudnék róla. Még néhány lépés, s ha nem ébredek fel gyorsan, akkor beleesek…

Felébredtem. Ébredtem? Inkább riadtam. Kint már sötétedett. Ám… éreztem, hogy valami nem stimmel, s hamarosan rá is jöttem, mi az, ami nem megszokott.

Macskanyávogást hallottam.

Felkeltem az ágyamból, s odasétáltam az ablakhoz, aminek a szélét egy fehér macska kapirgálta, s nyávogott, jelezve, hogy be akar jönni. Értetlenül pislogtam rá, és kinyitottam az ablakot, hogy beengedjem. Azonnal a kezemhez dörgölte a fejét, bundája közepes hosszúságú volt, és nagyon puha. Nem úgy nézett ki, mint egy kóbor macska. Talán valamelyik szomszédé? Akkor viszont már láttam volna eddig is.

– Szia, cicus! Eltévedtél? – szólítottam meg, mire ő nyávogott egyet, s hagyta, hogy az ölembe vegyem. – Gyere, kapsz pár falatot, jó? – fűztem hozzá, bár tudtam, hogy nem fog válaszolni, s kivittem a konyhába.

Kicsit meglepett, hogy már anya és apa is itthon voltak. Anya fáradtnak látszott a túra miatt, már lezuhanyzott, és még egy szál cigit szívott el a konyhában, de láthatóan lefekvéshez készült. Apa mosogatott.

– Sziasztok! Rita? – néztem körül, kissé álmosnak éreztem magam.

– Szia kicsim, jobban vagy? – kérdezte anya, s észrevette a macskát – Hát ő? – letette a cigit és felkelt, hogy odajöjjön – Rita már elment a barátnőivel, de mondta, hogy nem érezted jól magad, ezért inkább megvárták, míg egyikünk hazaér.

– Értem – mosolyodtam el egy kicsit. Milyen kedves testvérem van!

– A cica az ablakban nyávogott, amikor felkeltem. Biztos valamelyik szomszédé, gondoltam, adok neki valamit.

Anya átvette a macskát, s ezzel együtt az etetési rítust is, amíg én leültem az egyik hokedlire.

– Hú… úgy érzem, mintha egy csapat kolibri járna hula-táncot a fejemben… – sóhajtottam, apa pedig a mosogatást befejezve letett elém egy bögre meleg teát.

– Épp most készült el. Kérsz egy kis levest is? – közben ő is megnézte a homlokomat, de a helyzet változatlannak tűnt – Csúnyán megfázhattál.

– Lehet, hogy megint valami vírus terjed a levegőben… – fűzte hozzá anya, miközben simogatta a cicát, a bundás épp jó ízűen falatozott néhány szelet párizsit.

– Hát… nem tudom, de ilyen szörnyűségeket még sosem álmodtam… – jegyeztem meg, s mivel bólogattam apa kérdésére, ő már odatette nekem a levest melegedni, én pedig a jó forró teát kortyolgatva próbáltam átmelegíteni állandóan jéghideg ujjaimat. A tea is jólesett, szinte éreztem, ahogy belülről árad szét bennem a meleg, s kevésbé futkos a hideg a hátamon ezáltal. Ám valahogy még mindig fáztam.

– Ezt kapd magadra… – terítette rám az egyik kötött kendőt, amit még nagymamám készített. Igen, tipikusan olyan volt, mint amit a nagymamák szoktak hordani, vagy a néhány századdal korábbi időben élő fiatalasszonyok, szóval nem valami trendi, viszont jó meleg, s lehet, hogy csak én képzeltem bele, de mindig mama illatát éreztem áradni belőle, pedig már évek is elteltek a halála óta. Magam köré csavartam a kendőt. Sejtettem, hogy anya azért tette ide, hogy ha kijövök a konyhába, ne fázzak meg. Általában ilyenkor már hűvösebb van odakint, mert már nem főzünk, viszont ha anya dohányzik, akkor mindig nyitva van egy kicsit az ablak, hogy szellőzzön.

– Menj be inkább, takarózz be, kicsit kiszellőztethetünk a szobában, és beviszem a levest – szólt apa, én pedig jó ötletnek tartottam, így bólintottam.

– Igen, az jó lesz… egy kicsit még mindig fázom. – ezt alátámasztandó, végig is futott a hátamon a hideg, teljesen beleborzongtam. Elindultam hát a szobába, s abban a pillanatban, ahogy kiléptem a konyhaajtón, a macska, mintha épp rá akart volna zuhanni az egész világ, abbahagyta a lefetyelést, s sürgősségi üzemmódban kapkodta a lábait, hogy mellettem legyen, velem jöjjön.

– Nocsak, ennyire örülsz a kajának? – kérdeztem, pedig nem is én adtam neki enni végül, de nem bántam, hogy jön. Valahogy jó érzés volt, hogy itt van. Bár mindig szerettem a macskákat. A szobába is együtt mentünk be, én pedig bekapcsoltam a tévét, hogy nézzek valami esti filmet, mert akármilyen fáradt voltam, nem bírtam volna aludni abban a sötétben. Újra és újra a szellemek, démonok, meg mindenféle rusnya rémek, rémálmok jártak a fejemben. Így inkább kerestem valami vígjátékot, szombat esténként szinte minden csatornán ez megy. Ahogy bebújtam az ágyba, nyakig betakaróztam, szabályosan vacogtak a fogaim. Az ablak nyitva maradt, miután bevettem a macskát, de semmi baj, legalább szellőzött kicsit a szoba. Mindenesetre újdonsült szőrös-mancsos barátom nem igazán akart távozni, szépen felugrott az ágyra, körbejárt a takarón, én pedig mosolyogva néztem. Olyan kis aranyos, ahogy keresi a megfelelő helyet, aztán ott összekuporodik szépen, és úgy teszi a fejét a lábamra, mintha én lennék a kissé nagyra nőtt párnája. Hamarosan nem látszott belőle más, csak egy szőrkupac, ami időnként megnő, aztán összemegy, olyan légzési tempóban. Szinte fel se tűnt, hogy a vacogásom lassan abbamaradt, s kellemes félálomban néztem, ahogy Jim Carrey bohóckodik valami vicceset. Jót kuncogtam rajta néha, s sokkal jobb kedvem is lett tőle, mire apa beért a levessel, s becsukta az ablakot, mondván, eleget szellőzött már a szoba.

– Micsoda jó helyet talált magának a kis vakarcs – jegyezte meg mosolyogva, a cica felé nézve.

– Igen, nagyon kis édes – bólintottam, s úgy tűnik, családom egységesen egyetértett abban, hogy a betegségből való gyógyulást nagy mértékben elősegíti az állatok szeretete, ragaszkodása. Vagyis senki nem kifogásolta a mancsos jószág maradását.

Apa még megkérdezte, kell-e valami, de mivel jobban éreztem magam, így nemet mondtam, s hamar betermeltem a levest, amíg még meleg. Ez után már nem sokra emlékszem, sajnos, a film végére sem, ugyanis ahogy visszafeküdtem, újból álomba merültem.

Világéletemben jók voltak a megérzéseim, de sosem hittem volna, hogy egy napon a világ így kifordul számomra.

Gondolkoztál már azon, hogy miért születünk a világra? Mi van a Halál után? Hol van a lélek, és képes-e meghalni? Igaz-e, amit az újságokban írnak a horoszkóp-rovatban? Léteznek-e boszorkányok? Vagy épp arról, hogy tényleg egy Isten van-e, ahogy azt a Keresztények vallják?

Én rengeteget. S bár nem sikerült túl sok választ találnom még, ami késik, nem múlik.

Prológus

Átlagos napnak indult. Ugyanolyan átlagosnak, mint az összes többi. Felkeltem reggel, hogy felöltözzek, megmosakodjak, bekapjak pár falatot „reggeli” címszó alatt, és iskolába menjek. Ha gyakrabban hallgatok a megérzéseimre… talán inkább átfordultam volna a másik oldalamra.

A nap nagy részében igazából nem történt semmi különös. Nem is az okozta a problémát, hanem az esti buli. Júliának születésnapja volt, ráadásul az idén pont péntekre esett. Népszerű lány volt az osztályban – ellentétben velem – így mindenki vevő volt egy bulira. És anyuci unszolására Júlia végül az egész osztályt meghívta, engem is beleértve. Volt egy olyan megérzésem, hogy rossz vége lesz, de nem hallgattam rá. Azt hittem, valami olyasmi lesz ebből, hogy megint én leszek a persona non grata, beszólnak, kigúnyolnak, kiutálnak, vagy valami. Pedig én tényleg igyekszem. Komolyan.

Szóval a bulira egy világoskék farmer csípőnadrágot vettem fel, ezüstös sportcipővel – sportcipő? Persze… pont úgy néz ki, mint egy edzőcipő, de ha valaki a hétköznapi kényelmes viselet helyett aktív mozgásra próbálná meg használni, pillanatok alatt szétmenne – és egy tarka, élénk, összefolyó színű anyagból varrt blúzzal, ami két részből állt. Az alsó része pántos, a felső pedig lényegében egy kiegészítő a pántos fölé. Magasabbra kerül a nyak, de a két ruhadarab nem ér elöl teljesen össze, így egy íves kivágás marad köztük. Az ujja a könyökömig ér, és a pántos rész is pont ilyen hosszú, mintha elvágták volna az egészet egyben, ezáltal szabadon hagyja a hasam. Mindig büszke voltam a derekamra. Egyesek esküdöztek, hogy nem létezik ilyen vékony derék a világon. Néhány éve volt egy fehér farmer nadrágom, apró fekete pöttyökkel díszítve. Azt mondták, nincs ember, akinek a derekára az jó lenne, túl szűk. Én örömmel elhordtam. Ezért is szeretem a csípőnadrágokat. Ezekhez nem kell övet hordani, mert nem bő a dereka – ami nincs, az nem lehet sem szűk, sem bő, igaz? – és jól kiemeli az alakomat. Azért muszáj volt egy pulcsit is felvennem, estefelé járt, és szeles volt az idő. De tavasszal mi másra számítana az ember?

A buli alapvetően jól indult. Legalábbis jobban, mint amire a megérzéseim alapján számítottam. Megint győzedelmeskedett az emberismeretem, ugyanis Júlia jobban örült a tőlem kapott ajándéknak, ami egy pár rózsakvarc fülbevaló volt, mint a legjobb barátnőjétől, Mónikától kapott plüss kutyának. Pedig nem volt nehéz választás. Júlia nem egyszerűen szereti, egyenesen imádja az ékszereket. Másról nem is tud beszélni Mónival, csak a divatról. A rózsaszín az idén igencsak divatos, ráadásul Júlia kedvence. Emellett Bika a csillagjegye, annak pedig az egyik köve a Rózsakvarc. Onnan tudom, hogy mindig elolvassa az újságokban a horoszkópot, és úgy tűnik, el is hiszi azt a sok marhaságot, amit ott írnak, és mivel nem az én véleményem számít, hanem az övé, és a hite, miszerint ez a rózsaszín kövecske majd nagyon jó hatással lesz rá, meg az „energiáira”, ezért teljesen jó ötlet megvenni az ilyet. Neki veszem, nem magamnak, ugyebár. A macskákat pedig jobban szerette, mint a kutyákat, plüssökkel pedig tele volt a hálószobája. A legtöbb embernek pofonegyszerű jó ajándékot venni, ha az ember egy kicsit figyel.

Ezt követően volt táncolás és zene, szendvicsek, kóla és rostos lé, beszélgetés, és amit még el lehet képzelni. Éjfél felé kezdett egy kissé gyanússá válni valami. Egyre többet ugráltak a fiúk a lányok nyakára, azt kérdezgetve, félnek-e a szellemektől.

– Miért kellene félnem? – vontam fel a szemöldökömet értetlenül, s mivel rájöttek aránylag hamar, hogy nem fogok röhögve sikítozni és kiabálni, hogy félek, ezért semmi értelme foglalkozni velem. És persze, nem is akadtak túl sokan most sem, akik engem akartak volna ölbe kapni, ami nem lepett meg. Most sem. Furcsa a fiúk ízlése.

Aztán eljött az éjfél, és mindenkit áttereltek az emeleti könyvtárszobába. Nem mondom, hangulatosan berendezték, többfelé gyertyák égtek, kifejezetten zárt mécsestartókban, a szoba közepéről az asztalt oldalra tolták és a foteleket is, a parkettára pedig krétával még valami varázsjel is volt festve. Nem tetszett a dolog, de azt mondták, mindenkinek ott kell lennie. Csak egy személy hiányzott: Péter. Sejtettem, hogy készül valamire, s hamarosan fel is bukkant valami, sötét köpenyben, csuklyával. Csak ő lehetett. A valódi sötétköpenyes-csuklyás alakoknak semmi keresnivalója nem lett volna itt, és egyébként sincs ilyen széles válluk. Amikor belépett a szobába, Jocó, Ákos és még néhány srác is magára kapott valami hasonló szektás köpenyfélét.

– Felkészültetek életetek legrémisztőbb éjszakájára? – kezdte Peti titokzatos hangon, én pedig megforgattam a szemeim. Érkeztek tétova válaszok, akadtak azért lelkesebbek is.

– Akkor most jöjjön a RETTEGÉS ÓRÁJAAA! – körbeforgott, a csuklya alól azért még látszott az arca, és láttam, ahogy kikerekednek a szemei. – Mert most megidézünk egy szellemet! – Ingerenciám támadt megtapsolni a csodás színészi teljesítményét.

A lányok a fiúkhoz bújtak félelmükben. Én csak lemondóan sóhajtottam. Nem lesz ennek jó vége. Nem csak én gondoltam így, Misi szóvá is tette a dolgot.

– Peti, nem biztos, hogy ez jó ötlet. Ha megidézel egy szellemet, és nem tudod elküldeni, itt ragadhat a lakók nyakán.

Ez Júliát kicsit elbizonytalanította – én közben megállapítottam, hogy messze nem lennének ilyen jó érveim, a „de ez hülyeség, szellemek nincsenek” nem lett volna túl hatásos – de Peti csak legyintett.

– Pontosan tudom, mit csinálok, Misi! Ha félsz, bújj el, de én tapasztalt szellemidéző vagyok már, tudom, mi ennek a menete!

Misi kételkedve megrázta a fejét, és nem szólt semmit. Júlia egy kicsit megijedt, de úgy tűnt, az ősmágus–professzor magabiztossága végül meggyőzte. Megborzongtam. Egy kicsit hűvös volt a szobában, így leoldottam a derekamra kötött pulcsit, felvettem, és összecipzároztam.

Peti találomra felütötte a könyvet, és elkezdte felolvasni, látványos kézmozdulatokat téve, mintha varázsolna. Természetesen, semmi nem történt, ahogy én azt előre megmondtam. Mármint magamnak. Aztán Peti megállt, és egyenesen rám nézett.

– Ahhoz, hogy a szellem eljöjjön, mindenkinek hinnie kell! – vádlón rám mutatott. Felvontam a szemöldökömet. Remek. Én leszek a bűnbak, amiért nem sikerült az eleve lehetetlen hókuszpókusza. Hány hétig fognak vajon most ezzel piszkálni?

– Ti akartátok, hogy jelen legyek, mosom kezeim – emeltem fel mind a két praclimat megadóan, de mindenki morcosan fordult felém – Jól van, jól van, hiszek benne!

Mikor már elég meggyőzően mondtam, Peti átlapozott máshová, és elkezdett ismét felolvasni valami kántálást. Ekkor szabadult el a pokol. Szó szerint.

Minden olyan gyorsan történt, hogy máig sem tudom, hogy sikerült még időben lépni. Teljesen véletlenül láttam meg a könyv borítóját, amikor Peti a kántálás vége felé közelített. Nem is értem, miért szólaltam meg akkor, bár így utólag ezt is egy megérzésre fognám. Egy kissé elkésett megérzésre.

– Peti, ez nem szellemidézésre van, hanem…

Befejezni már nem tudtam. Peti hatalmas ívben repült hátra, a lányok sikítottak, a fiúk egy része ujjongani kezdett, hogy ez aztán a látványelem, a másik része – ők voltak a beavatottak – vegyesen Peti és a kör felé futottak. Ők tudták, hogy ez nem a terv része. Akik a körhöz futottak, azok hirtelen szintén elrepültek. Én is felálltam, de nem futottam. Tettem néhány lépést a kör felé. Furcsán éreztem magam, mintha nem is én mozgatnám a lábaimat. S szóltam, de mintha nem is én mondtam volna. Azt sem tudom, mit jelentett, vagy milyen nyelven volt. A hangom is furcsának tetszett. Mint amit átitatott a… „Hatalom”.

Szavaimra a körben feltűnt valami furcsa. Elég ronda egy lény volt, leírni is nehéz. Voltak szarvai, csápjai, meg valami sárga izék az arcán, amit a szemének véltem. Ezt közvetlenül az után állapítottam meg, hogy rájöttem: az arcába nézek, ami a fejének az eleje akar lenni. Nem volt épp könnyű megállapítani, hogy minek a mije az, amit épp látok. Ismét megszólaltam, de már az sem rémlik, egyáltalán a saját hangomat hallottam-e.

***

A következő, amire emlékszem, hogy alig kaptam levegőt. Hamar rájöttem, hogy továbbra is nyitva kell tartanom a számat, és azon keresztül lélegezni, pedig ajkaim már teljesen kiszáradtak. Az orromhoz valami nedves anyagot nyomtak.

– Felébredt! – hallottam Andrea hangját, majd hamarosan meg is láttam őt. Épp valami rongyot nyomott az orromhoz.

– Jól vagy, Kriszti? – kérdezte, én pedig bólintottam, aminek következtében megfordult velem a világ, és kaphattam megfájduló fejemhez.

– Nem – válaszoltam inkább szóban, nagy ténymegállapítást téve, s fejemet ezáltal mozdulatlanságra kárhoztatva. Szememet körbejárattam. Átkerültem a könyvtárszoba olvasósarkába, ami gyakorlatilag az ablakpárkány volt. Maga a szoba viszont inkább hasonlított hadszíntérre, mint olvasásra alkalmas, nyugodt és békés helyiségre.

– Nem is tudom… minden olyan furcsa volt…

Ekkor Misi hangját hallottam meg.

– Egy démon.

– Démon? – kérdeztem szkeptikusan.

– Igen. Úgy tűnik, Peti megidézett egy démont.

Elém tartotta a könyvet. Igen, ezt a borítót már láttam. Ekkor ugrott be, hogy én magam is észrevettem már, és meg is állapítottam, hogy ez a könyv démonidézésre való, és nem szellemére. Csak kimondani nem volt időm.

– A könyv szerint az a rúnakör, amit Peti felrajzolt, egy démon megidézéséhez szükséges. Csak épp kell hozzá egy másik kör, ami a megadott területen tartja a démont. Irtó mázlink volt, hogy Peti ennyivel megúszta, és hogy ott voltál. Ha nem lépsz közbe, elszabadult volna. Tényleg… honnan tudtad, mit kell mondani?

– Tudtam? – vontam fel szemöldökeim zavartan – Mondtam valamit? Valami rémlik, de… nem emlékszem.

– Igen, mondtál. Az első mondatodra láthatóvá vált a dög. Ennek pedig egyáltalán nem örült. Úgy láttam, Téged akar megtámadni, de akkor megint mondtál valamit. A démon ennek még kevésbé örült, de… elnyelte a nagy semmi, és onnantól csönd lett. Illetve… puffantál egy hatalmasat, ahogy a földre estél, és ömleni kezdett a vér az orrodból.

– Eeeeh… sajog a fejem – dörzsöltem meg homlokom közepét, aztán a szemeim következtek – És még a látásom sem tisztult ki – úgy sejtettem, valami ütés mégiscsak érhette a fejemet, mert a látásom még mindig zavaros volt. Valami színes réteget láttam mindkettejük körül.

– Semmi baj, pihenj még – simogatta meg a hajam Andrea. Ő volt a legkedvesebb. Tipikus ápolónő-jelölt. Ha valaki megsérült, ő már rögtön ott volt, ha valaki beteg volt, meglátogatta egy kis gyümölccsel, ha valaki rosszul volt, egész nap körülötte sürgött, hogy segítsen neki. Igaz, nem voltunk nagy barátok, de kedveltem. Szerintem a maga módján ő is kedvelt engem, vagy legalábbis elnéző volt velem minden tekintetben.

– Rendben… pihenek – morogtam, és azt hiszem, elaludtam.

Mikor felkeltem, mintha nyoma sem lett volna az este történteknek. Sőt, úgy hatott, mint egy rossz álom. A szobában rend uralkodott már, a rúnáknak nyoma sem maradt. A felkelő nap besütött az ablakon, és az osztály egy része elszórva feküdt és aludt a földön. A többiek bizonyára másik szobában voltak. Még szerencse, hogy padlófűtés van.

Felkeltem, s ekkor tűnt fel, hogy valaki betakart egy pokróccal. Az orrom már nem vérzett. A rongy eltűnt, vatta sem volt beletömve, bár úgy éreztem, kissé mintha ki lenne száradva, és besebesedve. Óvatosan felálltam, s átügyeskedtem magam az emberhalmaz fölött anélkül, hogy bárkinek a bármijére ráléptem volna. Kimentem a folyosóra, és lesétáltam a lépcsőn.

Mária már fent volt. Összehúzott szemekkel nézett rám a legalsó lépcsőfokról. Sosem kedvelt.

– Na, felkeltél? – vetette oda félvállról.

– Igen – válaszoltam pislogva, s a konyhába indultam. Ott Júlia húga tevékenykedett. Házias lány volt, már a bulin is sokat segített testvérének, és ő volt az egyetlen jelenlévő a démonidézésként emlegetett hókuszpókusznál, aki nem volt tagja az osztálynak.

– Jó reggelt! – köszöntött széles mosollyal, s ettől nekem is jobb kedvem lett. Álmosan mosolyogtam vissza rá.

– Jó reggelt, Dóri! Izé… maradt még valami szendvics tegnapról? – kérdeztem.

– Persze, bent vannak a hűtőben, vegyél nyugodtan! Kérsz valamit inni? Narancslevet? Tejes kávét?

– A tejes kávé jöhet – biccentettem, s kinyitottam a hűtő ajtaját, hogy elővegyek három szendvicset egy tányérra. Ahogy visszafordultam, hirtelen egy kedves, idős hölgyet láttam meg. Rám mosolygott, de valahogy furcsa volt.

– Jó reggelt! – köszöntem neki, hisz így illik.

– Neked is, de ezt már mondtad – vágta rá Dóri, és letette elém a kávét.

– Persze, de a Nagymamád csak most jött – vontam vállat, és leültem a sarokülőre, és nagyot haraptam a szendvicsbe. Sosem éreztem még, hogy ennyire jól tud esni az evés. Mintha hetek óta éheztem volna. Valószínűleg az orrvérzés…

– A nagymamám? – kérdezte Dóri, és értetlenül fordult felém – Mindkét nagymamám meghalt már…

Elhallgattunk mind a ketten. Én az idős hölgyre néztem, és lenyeltem a falatot. Aztán gondolkozni kezdtem.

A tegnap történtek… ott, a sötétben, a gyertyák közt és a félhomályban teljesen valóságosnak tűntek. Mi sem természetesebb, minthogy megjelenik egy démon, aki átdobja Petit a fél nappalin? Még akkor is elhittem félig, hogy ilyesmi történhet, amikor Misi magyarázta a dolgot, miközben Andrea próbálta elállítani az orrom vérzését. Ám reggel… minden inkább olyannak tűnt, mintha az előző estét csak álmodtam volna.

– Akkor ő kicsoda? – kérdeztem végül, Dóri pedig körülnézett.

– Kicsoda?

– Te nem látod? itt ül, a széken. Nem, nem azon, a teraszajtó mellettin. Igen.

Dóri félrebillentette a fejét, miután megtalálta azt a széket, amiről beszéltem.

– Én nem látok senkit.

– Aha… értem – pislogtam nagyokat, s a néni ajkai elé tartotta ujját, mintha csendre intene, majd felkelt, és elindult kifelé.

– Azt hiszem, kicsit megártott az este… – sóhajtottam lemondóan.

– Igen… lehet – állapította meg Dóri is, de úgy tűnt, nem akar erről többet beszélni. Csendesen mosogatni kezdett, én pedig néhány harapással betömtem a szendvicseket, és ahogy kinéztem a konyhából, megláttam az öreg nénit, ahogy integet, hogy menjek.

– Jobban megártott, mint hittem… – motyogtam magamnak, és úgy éreztem hirtelen, hogy szeretnék otthon lenni, a négy fal között, saját kis szobám, az én kis kuckóm biztonságában.

– Kell valamit segíteni? Rendet pakolni a buli után? – kérdeztem gyorsan Dóritól, de ő csak megrázta a fejét.

– Nem. Lefekvés előtt mindenki segített pakolni. Eltört pár dolog, de amit lehetett, összeraktunk és megragasztottunk. Igyekeztünk halkan lenni, nehogy felébresszünk, de Andrea azt mondta, ájult voltál, és tényleg nem keltél fel a csörömpölésre. De ha fáradt lennél, nyugodtan pihenhetsz még.

– Nem, inkább hazamennék, ha már nem kellek… – ráztam meg a fejem határozottan, és Dóri bólintott.

– Csak nyugodtan. Majd szólok a többieknek, hogy dolgod volt, és elmentél.

– Köszi!

Adtam neki két puszit, meghagytam, hogy a többieket is puszilom, majd elindultam. Összeszedtem a kevéske holmimat, s még egyszer visszanéztem a bejárati ajtóból, hogy végiggondoljam, minden nálam van-e, amit én hoztam, és amit haza kell vinnem? Akkor pillantottam meg Máriát. Nem közvetlenül, csupán az előszoba hatalmas tükrében láttam az alakját. Valahogy furcsának tűnt, de nem foglalkoztam vele sokat. Becsuktam az ajtót, s gyalog készültem hazamenni. Ám ahogy megfordultam, a néni ott állt előttem. Szóra nyithatta száját, sőt, úgy tűnt, hogy valami kedveset készül mondani, de nem hallottam semmit. Pislogtam rá néhányat, mire elszomorodott, és vállat vonva elköszönt. Legalábbis azt hiszem, azt mondta, mert amikor nem mondtam semmit, integetett nekem, és arrébb állt, szabad utat adva nekem. Én pedig biccentettem a fejemmel, s elindultam, homlokom közepét dörzsölgetve. Nem mondanám, hogy fájt… inkább talán azt, hogy viszketett.

Különös érzés volt ez a nap. Kicsit még mindig olyan álomszerű. Arra, hogy az orrom vérzett, csak az összevérezett pulcsim emlékeztetett, amit pont ezért a karomra fektetve vittem, jól elcsomagolva a vért. A lányok megpróbálták kimosni gyorsan, de kellett neki egy mosógép is. Út közben azon gondolkoztam, hogy mit mondjak erről anyának? Talán azt kellene mondanom, hogy véletlenül összeütköztem az egyik sráccal, és bevertem az orrom, attól eredt el a vérem, és olyan váratlanul ért, hogy rácsöpögött a pulcsimra. Bekanyarodtam egy utcába, ahol ilyenkor épp senki nem járt. Egészen meleg volt, a Nap sugarai erősen tűztek, mégis bizseregni kezdett a nyakam és a hátam, mintha valami hűvös szellő érintené. Megborzongtam, és hátrafordultam, de az utca teljesen üres volt. Sóhajtottam egyet, és tovább mentem. Tudtam, hogy senki nem jön mögöttem, mégis olyan érzésem volt, mintha valaki követne, ráadásul egészen közelről. A bizsergető érzés pedig erősebbé vált. Szó szerint értve a hideg futkosott a hátamon, de nem vehettem fel magamra a véres pulcsit. Újra és újra hátrapillantottam, hogy lássam, tényleg nem jön mögöttem senki. Talán ez majd a hátamat is meggyőzi, és abbahagyja a fázást.

Ahogy egy pillanatra lenéztem, feltűnt, hogy a cipőfűzőm kibomlott. Furcsa volt, hiszen nem szokásom bekötni, mindig csak belelépek és kilépek belőle, a fűző is lazán pihen, de nem is emlékszem rá, mikor láttam utoljára olyat, hogy bármelyik cipőfűzőm kicsúszott volna. Lehajoltam, hogy visszadugdossam a helyére, el is szórakoztam ezzel kicsit, amikor a bizsergés a hátamon erősebbé vált. Kifejezetten hideggé. Még előrehajolva fordultam hátra, reflexből, hogy megnézzem, tényleg nincs ott semmi… de bár ne tettem volna.

A mai napig nem tudom, mi is volt pontosan, vagy hogy nézett ki. Persze, az ember azt hiszi, hogy ilyen rusnya lényeket könnyű megjegyezni, de akkor és ott megijedtem. El sem tudtam képzelni, honnan kerülhetett oda, és egyáltalán nem akartam sokáig nézelődni, és alaposabban szemügyre venni, első látásra is olyasminek tűnt, aminek én biztos, hogy még csak véletlenül sem szeretnék a közelében lenni. Ennyi legalábbis bőven elég is volt nekem egy életre. Így abban a pillanatban, ahogy észrevettem, ugrottam is, és futásnak eredtem. Akkor fel sem tűnt, csak utólag visszaemlékezve jöttem rá, hogy amint ismét felemelkedtem, és a fejem olyan magasságba került, mint általában álló helyzetben szokott lenni, a szörny hirtelen eltűnt a szemeim elől, mintha egy láthatatlan pajzs védte volna, ami nem ért le eléggé, így cipőfűzés közben beláttam alá.

– Ez csak egy álom, ez csak egy álom… – ismételgettem magamban futás közben, s igyekeztem nagyobbakat lépni. Biztos voltam benne, hogy még mindig álmodom, hogy hamar elaludtam a tegnapi bulin, és körülöttem hülyeségeket beszélnek, meg zajonganak, így egy–két szófoszlány miatt álmodom azt, amit – Vagy az is lehet, hogy még csak Csütörtök van, és előre álmodom a pénteket, mert félek a bulitól! Márpedig ha ez egy álom, akkor azt csinálok, amit csak akarok! – okoskodtam magamban, és igyekeztem sorra kívánni a dolgokat: Először azt, hogy repüljek. Futás közben néha ugrottam egyet, nem mondom, felemelő élmény volt, de a gravitáció kíméletlenül visszahúzott. Hirtelen befordultam egy sarkon, és tovább futottam.

Megállapítottam, hogy a repülés nem jött be. A nagyobb ugrások sem. Szinte érzem, ahogy az az izé a nyakamba fújtat, a meleg, tavaszi délelőttön. Futás közben kimelegedve úgy éreztem, meg fogok fagyni. Megpróbáltam más módszert, így arra koncentráltam, hogy tűnjön el a szörny. Ahogy hátranéztem a vállam fölött, nem láttam, hogy ott volna, így egy pillanatra azt hittem, sikerült, de megint megborzongtam. Ám a következő reménysugárt az utca vége hozta meg.

Embertömeg. Mármint, ebben az utcában, ahol szaladtam, senki nem járt, ám ez egy többsávos útba futott bele, ahol bizony, az utcán is mászkálnak emberek. Nem is egy. Lelassítottam, remélve, hogy nem leszek semmiféle szörny áldozata egy egész embertömeg orra előtt, és azt figyeltem, vajon látja–e bárki a lényt? Megint lehajoltam, szinte belebújva a cipőmbe, és körülnéztem. Láttam a szörnyet, messzebb volt kicsit, de úgy tűnt, senki más nem veszi észre. Ennek ellenére az emberek mintha kerülték volna, valahogy mindenki kacsázott, kanyarodott egyet, amikor a közelébe ért. Csak egy ember sétált át rajta, mintha csak egy szellem volna, s úgy láttam, hirtelen rosszul lett, megborzongott. Mivel igen meleg napnak ígérkezett a mai, jobb híján a hőséget tették felelőssé a problémáért, de sejtettem, hogy nem a meleg a baja, annyira azért nem forrt a levegő. A lény kifejezetten frissebbnek tűnt, már amennyire ezt meg tudtam állapítani egy ilyen rusnya izé láttán. A földön csörrent egy pénzérme, s valaki a közelben lehajolt érte. Pont felnézett, rá a szörnyre, de nem vette észre. Legalábbis, ha feltűnt volna neki, biztos ordítva rohan el. Értem. Szóval csak én látom. De miért látom? És miért nem ébredek fel?

Sóhajtottam, és felkeltem. Mivel kicsit elfáradtam, inkább megvártam a következő buszt, küzdve a hátamon továbbra is futkorászó bizsergés ellen.

A hazafelé vezető útra már sikerült összeszednem magam. Így végül is hazaértem egyben, időnként figyelve, hol van az a lény. Ám úgy hiszem, a buszon utazva már sikerült leráznom. Vagy csak el tudott bújni úgy, hogy egyáltalán ne vegyem észre. Ám amikor megláttam a házunkat, nagyon megnyugodtam, és beléptem a bejárati ajtón. Nem volt otthon senki épp, így lefeküdtem az ágyamra, és a plafont bámultam, hátha elnyom az álom, és amikor ismét felkelek, minden normális lesz, és kiderül, hogy ez az egész csak egy rémálom volt.

Akkor és ott nagyon bántam, hogy ez nem így történt, s emiatt néha dilisnek érzem magam.