Világéletemben jók voltak a megérzéseim, de sosem hittem volna, hogy egy napon a világ így kifordul számomra.

Gondolkoztál már azon, hogy miért születünk a világra? Mi van a Halál után? Hol van a lélek, és képes-e meghalni? Igaz-e, amit az újságokban írnak a horoszkóp-rovatban? Léteznek-e boszorkányok? Vagy épp arról, hogy tényleg egy Isten van-e, ahogy azt a Keresztények vallják?

Én rengeteget. S bár nem sikerült túl sok választ találnom még, ami késik, nem múlik.

Prológus

Átlagos napnak indult. Ugyanolyan átlagosnak, mint az összes többi. Felkeltem reggel, hogy felöltözzek, megmosakodjak, bekapjak pár falatot „reggeli” címszó alatt, és iskolába menjek. Ha gyakrabban hallgatok a megérzéseimre… talán inkább átfordultam volna a másik oldalamra.

A nap nagy részében igazából nem történt semmi különös. Nem is az okozta a problémát, hanem az esti buli. Júliának születésnapja volt, ráadásul az idén pont péntekre esett. Népszerű lány volt az osztályban – ellentétben velem – így mindenki vevő volt egy bulira. És anyuci unszolására Júlia végül az egész osztályt meghívta, engem is beleértve. Volt egy olyan megérzésem, hogy rossz vége lesz, de nem hallgattam rá. Azt hittem, valami olyasmi lesz ebből, hogy megint én leszek a persona non grata, beszólnak, kigúnyolnak, kiutálnak, vagy valami. Pedig én tényleg igyekszem. Komolyan.

Szóval a bulira egy világoskék farmer csípőnadrágot vettem fel, ezüstös sportcipővel – sportcipő? Persze… pont úgy néz ki, mint egy edzőcipő, de ha valaki a hétköznapi kényelmes viselet helyett aktív mozgásra próbálná meg használni, pillanatok alatt szétmenne – és egy tarka, élénk, összefolyó színű anyagból varrt blúzzal, ami két részből állt. Az alsó része pántos, a felső pedig lényegében egy kiegészítő a pántos fölé. Magasabbra kerül a nyak, de a két ruhadarab nem ér elöl teljesen össze, így egy íves kivágás marad köztük. Az ujja a könyökömig ér, és a pántos rész is pont ilyen hosszú, mintha elvágták volna az egészet egyben, ezáltal szabadon hagyja a hasam. Mindig büszke voltam a derekamra. Egyesek esküdöztek, hogy nem létezik ilyen vékony derék a világon. Néhány éve volt egy fehér farmer nadrágom, apró fekete pöttyökkel díszítve. Azt mondták, nincs ember, akinek a derekára az jó lenne, túl szűk. Én örömmel elhordtam. Ezért is szeretem a csípőnadrágokat. Ezekhez nem kell övet hordani, mert nem bő a dereka – ami nincs, az nem lehet sem szűk, sem bő, igaz? – és jól kiemeli az alakomat. Azért muszáj volt egy pulcsit is felvennem, estefelé járt, és szeles volt az idő. De tavasszal mi másra számítana az ember?

A buli alapvetően jól indult. Legalábbis jobban, mint amire a megérzéseim alapján számítottam. Megint győzedelmeskedett az emberismeretem, ugyanis Júlia jobban örült a tőlem kapott ajándéknak, ami egy pár rózsakvarc fülbevaló volt, mint a legjobb barátnőjétől, Mónikától kapott plüss kutyának. Pedig nem volt nehéz választás. Júlia nem egyszerűen szereti, egyenesen imádja az ékszereket. Másról nem is tud beszélni Mónival, csak a divatról. A rózsaszín az idén igencsak divatos, ráadásul Júlia kedvence. Emellett Bika a csillagjegye, annak pedig az egyik köve a Rózsakvarc. Onnan tudom, hogy mindig elolvassa az újságokban a horoszkópot, és úgy tűnik, el is hiszi azt a sok marhaságot, amit ott írnak, és mivel nem az én véleményem számít, hanem az övé, és a hite, miszerint ez a rózsaszín kövecske majd nagyon jó hatással lesz rá, meg az „energiáira”, ezért teljesen jó ötlet megvenni az ilyet. Neki veszem, nem magamnak, ugyebár. A macskákat pedig jobban szerette, mint a kutyákat, plüssökkel pedig tele volt a hálószobája. A legtöbb embernek pofonegyszerű jó ajándékot venni, ha az ember egy kicsit figyel.

Ezt követően volt táncolás és zene, szendvicsek, kóla és rostos lé, beszélgetés, és amit még el lehet képzelni. Éjfél felé kezdett egy kissé gyanússá válni valami. Egyre többet ugráltak a fiúk a lányok nyakára, azt kérdezgetve, félnek-e a szellemektől.

– Miért kellene félnem? – vontam fel a szemöldökömet értetlenül, s mivel rájöttek aránylag hamar, hogy nem fogok röhögve sikítozni és kiabálni, hogy félek, ezért semmi értelme foglalkozni velem. És persze, nem is akadtak túl sokan most sem, akik engem akartak volna ölbe kapni, ami nem lepett meg. Most sem. Furcsa a fiúk ízlése.

Aztán eljött az éjfél, és mindenkit áttereltek az emeleti könyvtárszobába. Nem mondom, hangulatosan berendezték, többfelé gyertyák égtek, kifejezetten zárt mécsestartókban, a szoba közepéről az asztalt oldalra tolták és a foteleket is, a parkettára pedig krétával még valami varázsjel is volt festve. Nem tetszett a dolog, de azt mondták, mindenkinek ott kell lennie. Csak egy személy hiányzott: Péter. Sejtettem, hogy készül valamire, s hamarosan fel is bukkant valami, sötét köpenyben, csuklyával. Csak ő lehetett. A valódi sötétköpenyes-csuklyás alakoknak semmi keresnivalója nem lett volna itt, és egyébként sincs ilyen széles válluk. Amikor belépett a szobába, Jocó, Ákos és még néhány srác is magára kapott valami hasonló szektás köpenyfélét.

– Felkészültetek életetek legrémisztőbb éjszakájára? – kezdte Peti titokzatos hangon, én pedig megforgattam a szemeim. Érkeztek tétova válaszok, akadtak azért lelkesebbek is.

– Akkor most jöjjön a RETTEGÉS ÓRÁJAAA! – körbeforgott, a csuklya alól azért még látszott az arca, és láttam, ahogy kikerekednek a szemei. – Mert most megidézünk egy szellemet! – Ingerenciám támadt megtapsolni a csodás színészi teljesítményét.

A lányok a fiúkhoz bújtak félelmükben. Én csak lemondóan sóhajtottam. Nem lesz ennek jó vége. Nem csak én gondoltam így, Misi szóvá is tette a dolgot.

– Peti, nem biztos, hogy ez jó ötlet. Ha megidézel egy szellemet, és nem tudod elküldeni, itt ragadhat a lakók nyakán.

Ez Júliát kicsit elbizonytalanította – én közben megállapítottam, hogy messze nem lennének ilyen jó érveim, a „de ez hülyeség, szellemek nincsenek” nem lett volna túl hatásos – de Peti csak legyintett.

– Pontosan tudom, mit csinálok, Misi! Ha félsz, bújj el, de én tapasztalt szellemidéző vagyok már, tudom, mi ennek a menete!

Misi kételkedve megrázta a fejét, és nem szólt semmit. Júlia egy kicsit megijedt, de úgy tűnt, az ősmágus–professzor magabiztossága végül meggyőzte. Megborzongtam. Egy kicsit hűvös volt a szobában, így leoldottam a derekamra kötött pulcsit, felvettem, és összecipzároztam.

Peti találomra felütötte a könyvet, és elkezdte felolvasni, látványos kézmozdulatokat téve, mintha varázsolna. Természetesen, semmi nem történt, ahogy én azt előre megmondtam. Mármint magamnak. Aztán Peti megállt, és egyenesen rám nézett.

– Ahhoz, hogy a szellem eljöjjön, mindenkinek hinnie kell! – vádlón rám mutatott. Felvontam a szemöldökömet. Remek. Én leszek a bűnbak, amiért nem sikerült az eleve lehetetlen hókuszpókusza. Hány hétig fognak vajon most ezzel piszkálni?

– Ti akartátok, hogy jelen legyek, mosom kezeim – emeltem fel mind a két praclimat megadóan, de mindenki morcosan fordult felém – Jól van, jól van, hiszek benne!

Mikor már elég meggyőzően mondtam, Peti átlapozott máshová, és elkezdett ismét felolvasni valami kántálást. Ekkor szabadult el a pokol. Szó szerint.

Minden olyan gyorsan történt, hogy máig sem tudom, hogy sikerült még időben lépni. Teljesen véletlenül láttam meg a könyv borítóját, amikor Peti a kántálás vége felé közelített. Nem is értem, miért szólaltam meg akkor, bár így utólag ezt is egy megérzésre fognám. Egy kissé elkésett megérzésre.

– Peti, ez nem szellemidézésre van, hanem…

Befejezni már nem tudtam. Peti hatalmas ívben repült hátra, a lányok sikítottak, a fiúk egy része ujjongani kezdett, hogy ez aztán a látványelem, a másik része – ők voltak a beavatottak – vegyesen Peti és a kör felé futottak. Ők tudták, hogy ez nem a terv része. Akik a körhöz futottak, azok hirtelen szintén elrepültek. Én is felálltam, de nem futottam. Tettem néhány lépést a kör felé. Furcsán éreztem magam, mintha nem is én mozgatnám a lábaimat. S szóltam, de mintha nem is én mondtam volna. Azt sem tudom, mit jelentett, vagy milyen nyelven volt. A hangom is furcsának tetszett. Mint amit átitatott a… „Hatalom”.

Szavaimra a körben feltűnt valami furcsa. Elég ronda egy lény volt, leírni is nehéz. Voltak szarvai, csápjai, meg valami sárga izék az arcán, amit a szemének véltem. Ezt közvetlenül az után állapítottam meg, hogy rájöttem: az arcába nézek, ami a fejének az eleje akar lenni. Nem volt épp könnyű megállapítani, hogy minek a mije az, amit épp látok. Ismét megszólaltam, de már az sem rémlik, egyáltalán a saját hangomat hallottam-e.

***

A következő, amire emlékszem, hogy alig kaptam levegőt. Hamar rájöttem, hogy továbbra is nyitva kell tartanom a számat, és azon keresztül lélegezni, pedig ajkaim már teljesen kiszáradtak. Az orromhoz valami nedves anyagot nyomtak.

– Felébredt! – hallottam Andrea hangját, majd hamarosan meg is láttam őt. Épp valami rongyot nyomott az orromhoz.

– Jól vagy, Kriszti? – kérdezte, én pedig bólintottam, aminek következtében megfordult velem a világ, és kaphattam megfájduló fejemhez.

– Nem – válaszoltam inkább szóban, nagy ténymegállapítást téve, s fejemet ezáltal mozdulatlanságra kárhoztatva. Szememet körbejárattam. Átkerültem a könyvtárszoba olvasósarkába, ami gyakorlatilag az ablakpárkány volt. Maga a szoba viszont inkább hasonlított hadszíntérre, mint olvasásra alkalmas, nyugodt és békés helyiségre.

– Nem is tudom… minden olyan furcsa volt…

Ekkor Misi hangját hallottam meg.

– Egy démon.

– Démon? – kérdeztem szkeptikusan.

– Igen. Úgy tűnik, Peti megidézett egy démont.

Elém tartotta a könyvet. Igen, ezt a borítót már láttam. Ekkor ugrott be, hogy én magam is észrevettem már, és meg is állapítottam, hogy ez a könyv démonidézésre való, és nem szellemére. Csak kimondani nem volt időm.

– A könyv szerint az a rúnakör, amit Peti felrajzolt, egy démon megidézéséhez szükséges. Csak épp kell hozzá egy másik kör, ami a megadott területen tartja a démont. Irtó mázlink volt, hogy Peti ennyivel megúszta, és hogy ott voltál. Ha nem lépsz közbe, elszabadult volna. Tényleg… honnan tudtad, mit kell mondani?

– Tudtam? – vontam fel szemöldökeim zavartan – Mondtam valamit? Valami rémlik, de… nem emlékszem.

– Igen, mondtál. Az első mondatodra láthatóvá vált a dög. Ennek pedig egyáltalán nem örült. Úgy láttam, Téged akar megtámadni, de akkor megint mondtál valamit. A démon ennek még kevésbé örült, de… elnyelte a nagy semmi, és onnantól csönd lett. Illetve… puffantál egy hatalmasat, ahogy a földre estél, és ömleni kezdett a vér az orrodból.

– Eeeeh… sajog a fejem – dörzsöltem meg homlokom közepét, aztán a szemeim következtek – És még a látásom sem tisztult ki – úgy sejtettem, valami ütés mégiscsak érhette a fejemet, mert a látásom még mindig zavaros volt. Valami színes réteget láttam mindkettejük körül.

– Semmi baj, pihenj még – simogatta meg a hajam Andrea. Ő volt a legkedvesebb. Tipikus ápolónő-jelölt. Ha valaki megsérült, ő már rögtön ott volt, ha valaki beteg volt, meglátogatta egy kis gyümölccsel, ha valaki rosszul volt, egész nap körülötte sürgött, hogy segítsen neki. Igaz, nem voltunk nagy barátok, de kedveltem. Szerintem a maga módján ő is kedvelt engem, vagy legalábbis elnéző volt velem minden tekintetben.

– Rendben… pihenek – morogtam, és azt hiszem, elaludtam.

Mikor felkeltem, mintha nyoma sem lett volna az este történteknek. Sőt, úgy hatott, mint egy rossz álom. A szobában rend uralkodott már, a rúnáknak nyoma sem maradt. A felkelő nap besütött az ablakon, és az osztály egy része elszórva feküdt és aludt a földön. A többiek bizonyára másik szobában voltak. Még szerencse, hogy padlófűtés van.

Felkeltem, s ekkor tűnt fel, hogy valaki betakart egy pokróccal. Az orrom már nem vérzett. A rongy eltűnt, vatta sem volt beletömve, bár úgy éreztem, kissé mintha ki lenne száradva, és besebesedve. Óvatosan felálltam, s átügyeskedtem magam az emberhalmaz fölött anélkül, hogy bárkinek a bármijére ráléptem volna. Kimentem a folyosóra, és lesétáltam a lépcsőn.

Mária már fent volt. Összehúzott szemekkel nézett rám a legalsó lépcsőfokról. Sosem kedvelt.

– Na, felkeltél? – vetette oda félvállról.

– Igen – válaszoltam pislogva, s a konyhába indultam. Ott Júlia húga tevékenykedett. Házias lány volt, már a bulin is sokat segített testvérének, és ő volt az egyetlen jelenlévő a démonidézésként emlegetett hókuszpókusznál, aki nem volt tagja az osztálynak.

– Jó reggelt! – köszöntött széles mosollyal, s ettől nekem is jobb kedvem lett. Álmosan mosolyogtam vissza rá.

– Jó reggelt, Dóri! Izé… maradt még valami szendvics tegnapról? – kérdeztem.

– Persze, bent vannak a hűtőben, vegyél nyugodtan! Kérsz valamit inni? Narancslevet? Tejes kávét?

– A tejes kávé jöhet – biccentettem, s kinyitottam a hűtő ajtaját, hogy elővegyek három szendvicset egy tányérra. Ahogy visszafordultam, hirtelen egy kedves, idős hölgyet láttam meg. Rám mosolygott, de valahogy furcsa volt.

– Jó reggelt! – köszöntem neki, hisz így illik.

– Neked is, de ezt már mondtad – vágta rá Dóri, és letette elém a kávét.

– Persze, de a Nagymamád csak most jött – vontam vállat, és leültem a sarokülőre, és nagyot haraptam a szendvicsbe. Sosem éreztem még, hogy ennyire jól tud esni az evés. Mintha hetek óta éheztem volna. Valószínűleg az orrvérzés…

– A nagymamám? – kérdezte Dóri, és értetlenül fordult felém – Mindkét nagymamám meghalt már…

Elhallgattunk mind a ketten. Én az idős hölgyre néztem, és lenyeltem a falatot. Aztán gondolkozni kezdtem.

A tegnap történtek… ott, a sötétben, a gyertyák közt és a félhomályban teljesen valóságosnak tűntek. Mi sem természetesebb, minthogy megjelenik egy démon, aki átdobja Petit a fél nappalin? Még akkor is elhittem félig, hogy ilyesmi történhet, amikor Misi magyarázta a dolgot, miközben Andrea próbálta elállítani az orrom vérzését. Ám reggel… minden inkább olyannak tűnt, mintha az előző estét csak álmodtam volna.

– Akkor ő kicsoda? – kérdeztem végül, Dóri pedig körülnézett.

– Kicsoda?

– Te nem látod? itt ül, a széken. Nem, nem azon, a teraszajtó mellettin. Igen.

Dóri félrebillentette a fejét, miután megtalálta azt a széket, amiről beszéltem.

– Én nem látok senkit.

– Aha… értem – pislogtam nagyokat, s a néni ajkai elé tartotta ujját, mintha csendre intene, majd felkelt, és elindult kifelé.

– Azt hiszem, kicsit megártott az este… – sóhajtottam lemondóan.

– Igen… lehet – állapította meg Dóri is, de úgy tűnt, nem akar erről többet beszélni. Csendesen mosogatni kezdett, én pedig néhány harapással betömtem a szendvicseket, és ahogy kinéztem a konyhából, megláttam az öreg nénit, ahogy integet, hogy menjek.

– Jobban megártott, mint hittem… – motyogtam magamnak, és úgy éreztem hirtelen, hogy szeretnék otthon lenni, a négy fal között, saját kis szobám, az én kis kuckóm biztonságában.

– Kell valamit segíteni? Rendet pakolni a buli után? – kérdeztem gyorsan Dóritól, de ő csak megrázta a fejét.

– Nem. Lefekvés előtt mindenki segített pakolni. Eltört pár dolog, de amit lehetett, összeraktunk és megragasztottunk. Igyekeztünk halkan lenni, nehogy felébresszünk, de Andrea azt mondta, ájult voltál, és tényleg nem keltél fel a csörömpölésre. De ha fáradt lennél, nyugodtan pihenhetsz még.

– Nem, inkább hazamennék, ha már nem kellek… – ráztam meg a fejem határozottan, és Dóri bólintott.

– Csak nyugodtan. Majd szólok a többieknek, hogy dolgod volt, és elmentél.

– Köszi!

Adtam neki két puszit, meghagytam, hogy a többieket is puszilom, majd elindultam. Összeszedtem a kevéske holmimat, s még egyszer visszanéztem a bejárati ajtóból, hogy végiggondoljam, minden nálam van-e, amit én hoztam, és amit haza kell vinnem? Akkor pillantottam meg Máriát. Nem közvetlenül, csupán az előszoba hatalmas tükrében láttam az alakját. Valahogy furcsának tűnt, de nem foglalkoztam vele sokat. Becsuktam az ajtót, s gyalog készültem hazamenni. Ám ahogy megfordultam, a néni ott állt előttem. Szóra nyithatta száját, sőt, úgy tűnt, hogy valami kedveset készül mondani, de nem hallottam semmit. Pislogtam rá néhányat, mire elszomorodott, és vállat vonva elköszönt. Legalábbis azt hiszem, azt mondta, mert amikor nem mondtam semmit, integetett nekem, és arrébb állt, szabad utat adva nekem. Én pedig biccentettem a fejemmel, s elindultam, homlokom közepét dörzsölgetve. Nem mondanám, hogy fájt… inkább talán azt, hogy viszketett.

Különös érzés volt ez a nap. Kicsit még mindig olyan álomszerű. Arra, hogy az orrom vérzett, csak az összevérezett pulcsim emlékeztetett, amit pont ezért a karomra fektetve vittem, jól elcsomagolva a vért. A lányok megpróbálták kimosni gyorsan, de kellett neki egy mosógép is. Út közben azon gondolkoztam, hogy mit mondjak erről anyának? Talán azt kellene mondanom, hogy véletlenül összeütköztem az egyik sráccal, és bevertem az orrom, attól eredt el a vérem, és olyan váratlanul ért, hogy rácsöpögött a pulcsimra. Bekanyarodtam egy utcába, ahol ilyenkor épp senki nem járt. Egészen meleg volt, a Nap sugarai erősen tűztek, mégis bizseregni kezdett a nyakam és a hátam, mintha valami hűvös szellő érintené. Megborzongtam, és hátrafordultam, de az utca teljesen üres volt. Sóhajtottam egyet, és tovább mentem. Tudtam, hogy senki nem jön mögöttem, mégis olyan érzésem volt, mintha valaki követne, ráadásul egészen közelről. A bizsergető érzés pedig erősebbé vált. Szó szerint értve a hideg futkosott a hátamon, de nem vehettem fel magamra a véres pulcsit. Újra és újra hátrapillantottam, hogy lássam, tényleg nem jön mögöttem senki. Talán ez majd a hátamat is meggyőzi, és abbahagyja a fázást.

Ahogy egy pillanatra lenéztem, feltűnt, hogy a cipőfűzőm kibomlott. Furcsa volt, hiszen nem szokásom bekötni, mindig csak belelépek és kilépek belőle, a fűző is lazán pihen, de nem is emlékszem rá, mikor láttam utoljára olyat, hogy bármelyik cipőfűzőm kicsúszott volna. Lehajoltam, hogy visszadugdossam a helyére, el is szórakoztam ezzel kicsit, amikor a bizsergés a hátamon erősebbé vált. Kifejezetten hideggé. Még előrehajolva fordultam hátra, reflexből, hogy megnézzem, tényleg nincs ott semmi… de bár ne tettem volna.

A mai napig nem tudom, mi is volt pontosan, vagy hogy nézett ki. Persze, az ember azt hiszi, hogy ilyen rusnya lényeket könnyű megjegyezni, de akkor és ott megijedtem. El sem tudtam képzelni, honnan kerülhetett oda, és egyáltalán nem akartam sokáig nézelődni, és alaposabban szemügyre venni, első látásra is olyasminek tűnt, aminek én biztos, hogy még csak véletlenül sem szeretnék a közelében lenni. Ennyi legalábbis bőven elég is volt nekem egy életre. Így abban a pillanatban, ahogy észrevettem, ugrottam is, és futásnak eredtem. Akkor fel sem tűnt, csak utólag visszaemlékezve jöttem rá, hogy amint ismét felemelkedtem, és a fejem olyan magasságba került, mint általában álló helyzetben szokott lenni, a szörny hirtelen eltűnt a szemeim elől, mintha egy láthatatlan pajzs védte volna, ami nem ért le eléggé, így cipőfűzés közben beláttam alá.

– Ez csak egy álom, ez csak egy álom… – ismételgettem magamban futás közben, s igyekeztem nagyobbakat lépni. Biztos voltam benne, hogy még mindig álmodom, hogy hamar elaludtam a tegnapi bulin, és körülöttem hülyeségeket beszélnek, meg zajonganak, így egy–két szófoszlány miatt álmodom azt, amit – Vagy az is lehet, hogy még csak Csütörtök van, és előre álmodom a pénteket, mert félek a bulitól! Márpedig ha ez egy álom, akkor azt csinálok, amit csak akarok! – okoskodtam magamban, és igyekeztem sorra kívánni a dolgokat: Először azt, hogy repüljek. Futás közben néha ugrottam egyet, nem mondom, felemelő élmény volt, de a gravitáció kíméletlenül visszahúzott. Hirtelen befordultam egy sarkon, és tovább futottam.

Megállapítottam, hogy a repülés nem jött be. A nagyobb ugrások sem. Szinte érzem, ahogy az az izé a nyakamba fújtat, a meleg, tavaszi délelőttön. Futás közben kimelegedve úgy éreztem, meg fogok fagyni. Megpróbáltam más módszert, így arra koncentráltam, hogy tűnjön el a szörny. Ahogy hátranéztem a vállam fölött, nem láttam, hogy ott volna, így egy pillanatra azt hittem, sikerült, de megint megborzongtam. Ám a következő reménysugárt az utca vége hozta meg.

Embertömeg. Mármint, ebben az utcában, ahol szaladtam, senki nem járt, ám ez egy többsávos útba futott bele, ahol bizony, az utcán is mászkálnak emberek. Nem is egy. Lelassítottam, remélve, hogy nem leszek semmiféle szörny áldozata egy egész embertömeg orra előtt, és azt figyeltem, vajon látja–e bárki a lényt? Megint lehajoltam, szinte belebújva a cipőmbe, és körülnéztem. Láttam a szörnyet, messzebb volt kicsit, de úgy tűnt, senki más nem veszi észre. Ennek ellenére az emberek mintha kerülték volna, valahogy mindenki kacsázott, kanyarodott egyet, amikor a közelébe ért. Csak egy ember sétált át rajta, mintha csak egy szellem volna, s úgy láttam, hirtelen rosszul lett, megborzongott. Mivel igen meleg napnak ígérkezett a mai, jobb híján a hőséget tették felelőssé a problémáért, de sejtettem, hogy nem a meleg a baja, annyira azért nem forrt a levegő. A lény kifejezetten frissebbnek tűnt, már amennyire ezt meg tudtam állapítani egy ilyen rusnya izé láttán. A földön csörrent egy pénzérme, s valaki a közelben lehajolt érte. Pont felnézett, rá a szörnyre, de nem vette észre. Legalábbis, ha feltűnt volna neki, biztos ordítva rohan el. Értem. Szóval csak én látom. De miért látom? És miért nem ébredek fel?

Sóhajtottam, és felkeltem. Mivel kicsit elfáradtam, inkább megvártam a következő buszt, küzdve a hátamon továbbra is futkorászó bizsergés ellen.

A hazafelé vezető útra már sikerült összeszednem magam. Így végül is hazaértem egyben, időnként figyelve, hol van az a lény. Ám úgy hiszem, a buszon utazva már sikerült leráznom. Vagy csak el tudott bújni úgy, hogy egyáltalán ne vegyem észre. Ám amikor megláttam a házunkat, nagyon megnyugodtam, és beléptem a bejárati ajtón. Nem volt otthon senki épp, így lefeküdtem az ágyamra, és a plafont bámultam, hátha elnyom az álom, és amikor ismét felkelek, minden normális lesz, és kiderül, hogy ez az egész csak egy rémálom volt.

Akkor és ott nagyon bántam, hogy ez nem így történt, s emiatt néha dilisnek érzem magam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.