Arra ébredtem, hogy nyílik a bejárati ajtó. Hallottam a húgom hangját, ahogy bejött, és még néhány lányét, biztos a barátnői. Anya kirándult szombaton, szerette járni az erdőt, sőt, hivatásos túravezető is volt, a munkája mellett. Apa pedig vagy dolgozott, vagy épp meccsen volt, nem emlékeztem pontosan. Húgom pedig a barátnőivel találkozott, és épp feljöhettek hozzánk.

Ahogy kinyitottam a szemem, hirtelen nem tudtam eldönteni, milyen napszak van, milyen nap, és hol is vagyok pontosan. Csak azt tudtam, hogy szörnyű rémálmaim voltak, amiket nem tudtam pontosan felidézni. Már persze, a démonidézésen és a hazavezető úton kívül semmi mást. Sőt, ebben a pillanatban biztos voltam benne, hogy az tényleg csak álom volt, és most ébredtem fel belőle. Fáztam, ezért egy pulóverért nyúltam, összefogtam magamon, és úgy indultam kifelé. Az ajtónál körülnéztem a szobában, mert rám tört egy érzés, miszerint nem vagyok egyedül, van még bent valaki. Ám a szoba üres volt, s ahogy összeraktam a fejemben tomboló zűrzavar-kirakót, délután felé járhatott, így még csak sötét sem volt. Emlékezve az álombéli menekülésemre az utcán, leguggoltam, szinte lefeküdtem a földre, és onnan is körülnéztem, de semmi. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve egy székre is felálltam, és fentről néztem körül. Semmi. Tehát tényleg csak álom volt, és még a hatása alatt állok. Vállat vontam, és kinyitottam az ajtót, majd kimentem.

– Sziasztok! – köszöntem a cipőikkel babráló lányoknak, mire mind a hárman egy-egy sziával válaszoltak.

– Már itthon vagy? – kérdezte Rita, az egyetlen testvérkém. Három évvel vagyok idősebb nála.

– Igen, már itthon… – válaszoltam kicsit elbizonytalanodva, hisz még mindig nem volt teljesen tiszta, hogy milyen nap van. Szombatra tippeltem, de akkor már el kellett volna múlnia a pénteknek, és ettől csak jobban összezavarodtam.

Ahogy mindenki a konyhába indult – hisz ott szoktunk leülni, ha nem valami ünnepi módon fogadjuk a vendégeinket, csak átugranak kicsit – én is követtem őket. Bár jobb szeretek rendesen főzni kávét, s tejjel és cukorral inni, ám most csak arra volt erőm, hogy némi vizet öntsek a vízforralóba, és beleszórjak egy tasak három az egyben port, meg egy kanál cukrot a bögrébe. Mindig teszek bele még cukrot, édesen szeretem. Mintha a cukor és a csoki lenne az üzemanyagom. Meg a kávé.

– És? Milyen volt a buli? – kérdezte a testvérem.

– A buli? – néztem még mindig kissé zavartan.

– Persze. Az osztállyal, tegnap. Vagy nem ott voltál?

– Aha, tehát Szombat van… – jegyeztem meg magamnak, szinte megvilágosodva, mire az összes lány értetlenül nézett rám. – Ja, izé, elég szörnyű álmaim voltak, és mikor felkeltem, azt sem tudtam eldönteni, fiú vagyok-e, vagy lány… – szabadkoztam, és ráöntöttem a vizet a porra.

– Igen, elég nyúzottnak nézel ki… – jegyezte meg az egyik lány, és szavamra mondom, bár jól ismerem mindegyiket, egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy melyikük hangját hallottam, és mi a neve. Mintha a memóriám egy része kihagyott volna.

– Azt mondod..? – kérdeztem vissza bizonytalanul nem nézve fel a bögrémből, de szemem sarkából is láttam, sőt, furcsa módon valahonnan tudtam is, hogy mindegyikük egyszerre bólogat – Akkor lehet, hogy jobb, ha visszafekszem még. Bár így is átaludtam az egész napot.

– Nem lehet, hogy megfáztál? – kérdezte Rita, s mielőtt bármit tehettem volna, a homlokomhoz nyomta a csuklóját. Egy egész pillanatig, mert hirtelen elkapta a kezét egy szisszenéssel, én pedig megdörzsöltem, szinte vakartam a homlokom közepét.

– Jobb, ha beveszel valamit, és visszafekszel, biztos belázasodtál…

– Most, hogy mondod, szinte ég a homlokom – válaszoltam, s hamar kaptam is egy tablettát, amit azonnal le is nyeltem. A homlokom közepét mintha fúrták volna, valami jó tüzes fúróval. Megint megdörzsöltem.

– Majd később benézek hozzád, és főzök egy teát és egy levest – jegyezte meg tesókám.

– Köszi! – mosolyodtam el – Az jól fog esni.

Ledöntöttem a kávét, felkeltem, és ránéztem az órára. Látva az időt, szemeimet megforgatva indultam vissza a szobámba, azon gondolkozva, hogy ha lázas vagyok, akkor miért nem bizsereg a nyakam? Bár… a hideg rázott, és ahogy beléptem, hirtelen mintha átsuhant volna ott egy árny.

– Remek, már hallucinálok is – morogtam magam elé megborzongva, és inkább bebújtam vacogva a takaró alá.

Persze, ezzel sem jártam jobban. Néha nehéz volt rájönni, álmodom-e, vagy valóságot élek át. Ugyanis, ha álmomban otthon jártam, az eddig mindig olyan volt, hogy ott vagyok, a saját lakásomban, amiről tudom, hogy az otthonom, ám egyáltalán nem úgy néz ki. Semmi nem ott van, ahol egyébként lenne, de az álomban ez természetes. Ám amikor felkel az ember, az az első gondolata, hogy ez mekkora hülyeség, mert egyáltalán nem volt olyan semmi, mint amilyennek lennie kellene. Ám ezek az álmok most mások voltak. Otthon voltam, a szobámban, volt, hogy csak feküdtem az ágyon, vagy felkeltem, sétáltam, kimentem a konyhába. Mégis, minden pontosan olyan volt, mint a valóságban. A rémálmok közepette hallottam, ahogy anya szólít, s próbáltam felé fordulni, szólni hozzá, jelezni, hogy hallom, itt vagyok. Szinte éreztem, ahogy homlokon csókol, mint mindig, amikor beteg voltam, s bejött hozzám, megnézni, jobban vagyok-e. Jó érzés volt, mintha az én egyetlen anyukám elűzné álmomból az összes szörnyűséget, amik addig levakarhatatlanul üldöztek. Nem volt több démon, nem voltak ronda balesetek vagy gyilkosságok áldozatának szellemei sem, nem voltak fénylő gömbök, nem voltak ronda csúszómászókra hasonlító, áttetsző izék. Néhány csodás percig béke és nyugalom volt. Én legalábbis nem érzékeltem többnek pár percnél ezt az áldott állapotot. Ám utána… valami eltűnt, mintha anya elment volna, s újra rémálmok kezdtek gyötörni.

Úgy éreztem magam, mintha a világ, amiben élek, csupán az égbolt lenne, amit nap mint nap bámulok, színes felhőibe különböző alakokat látva, elhitetve magammal, hogy azok valóságosak, tünékeny, változékony alakjukkal együtt. S miközben el vagyok veszve a felhők kusza játékában, csak haladok, haladok előre, nem nézve a lábam elé, s egyenesen egy szakadék felé tartok anélkül, hogy tudnék róla. Még néhány lépés, s ha nem ébredek fel gyorsan, akkor beleesek…

Felébredtem. Ébredtem? Inkább riadtam. Kint már sötétedett. Ám… éreztem, hogy valami nem stimmel, s hamarosan rá is jöttem, mi az, ami nem megszokott.

Macskanyávogást hallottam.

Felkeltem az ágyamból, s odasétáltam az ablakhoz, aminek a szélét egy fehér macska kapirgálta, s nyávogott, jelezve, hogy be akar jönni. Értetlenül pislogtam rá, és kinyitottam az ablakot, hogy beengedjem. Azonnal a kezemhez dörgölte a fejét, bundája közepes hosszúságú volt, és nagyon puha. Nem úgy nézett ki, mint egy kóbor macska. Talán valamelyik szomszédé? Akkor viszont már láttam volna eddig is.

– Szia, cicus! Eltévedtél? – szólítottam meg, mire ő nyávogott egyet, s hagyta, hogy az ölembe vegyem. – Gyere, kapsz pár falatot, jó? – fűztem hozzá, bár tudtam, hogy nem fog válaszolni, s kivittem a konyhába.

Kicsit meglepett, hogy már anya és apa is itthon voltak. Anya fáradtnak látszott a túra miatt, már lezuhanyzott, és még egy szál cigit szívott el a konyhában, de láthatóan lefekvéshez készült. Apa mosogatott.

– Sziasztok! Rita? – néztem körül, kissé álmosnak éreztem magam.

– Szia kicsim, jobban vagy? – kérdezte anya, s észrevette a macskát – Hát ő? – letette a cigit és felkelt, hogy odajöjjön – Rita már elment a barátnőivel, de mondta, hogy nem érezted jól magad, ezért inkább megvárták, míg egyikünk hazaér.

– Értem – mosolyodtam el egy kicsit. Milyen kedves testvérem van!

– A cica az ablakban nyávogott, amikor felkeltem. Biztos valamelyik szomszédé, gondoltam, adok neki valamit.

Anya átvette a macskát, s ezzel együtt az etetési rítust is, amíg én leültem az egyik hokedlire.

– Hú… úgy érzem, mintha egy csapat kolibri járna hula-táncot a fejemben… – sóhajtottam, apa pedig a mosogatást befejezve letett elém egy bögre meleg teát.

– Épp most készült el. Kérsz egy kis levest is? – közben ő is megnézte a homlokomat, de a helyzet változatlannak tűnt – Csúnyán megfázhattál.

– Lehet, hogy megint valami vírus terjed a levegőben… – fűzte hozzá anya, miközben simogatta a cicát, a bundás épp jó ízűen falatozott néhány szelet párizsit.

– Hát… nem tudom, de ilyen szörnyűségeket még sosem álmodtam… – jegyeztem meg, s mivel bólogattam apa kérdésére, ő már odatette nekem a levest melegedni, én pedig a jó forró teát kortyolgatva próbáltam átmelegíteni állandóan jéghideg ujjaimat. A tea is jólesett, szinte éreztem, ahogy belülről árad szét bennem a meleg, s kevésbé futkos a hideg a hátamon ezáltal. Ám valahogy még mindig fáztam.

– Ezt kapd magadra… – terítette rám az egyik kötött kendőt, amit még nagymamám készített. Igen, tipikusan olyan volt, mint amit a nagymamák szoktak hordani, vagy a néhány századdal korábbi időben élő fiatalasszonyok, szóval nem valami trendi, viszont jó meleg, s lehet, hogy csak én képzeltem bele, de mindig mama illatát éreztem áradni belőle, pedig már évek is elteltek a halála óta. Magam köré csavartam a kendőt. Sejtettem, hogy anya azért tette ide, hogy ha kijövök a konyhába, ne fázzak meg. Általában ilyenkor már hűvösebb van odakint, mert már nem főzünk, viszont ha anya dohányzik, akkor mindig nyitva van egy kicsit az ablak, hogy szellőzzön.

– Menj be inkább, takarózz be, kicsit kiszellőztethetünk a szobában, és beviszem a levest – szólt apa, én pedig jó ötletnek tartottam, így bólintottam.

– Igen, az jó lesz… egy kicsit még mindig fázom. – ezt alátámasztandó, végig is futott a hátamon a hideg, teljesen beleborzongtam. Elindultam hát a szobába, s abban a pillanatban, ahogy kiléptem a konyhaajtón, a macska, mintha épp rá akart volna zuhanni az egész világ, abbahagyta a lefetyelést, s sürgősségi üzemmódban kapkodta a lábait, hogy mellettem legyen, velem jöjjön.

– Nocsak, ennyire örülsz a kajának? – kérdeztem, pedig nem is én adtam neki enni végül, de nem bántam, hogy jön. Valahogy jó érzés volt, hogy itt van. Bár mindig szerettem a macskákat. A szobába is együtt mentünk be, én pedig bekapcsoltam a tévét, hogy nézzek valami esti filmet, mert akármilyen fáradt voltam, nem bírtam volna aludni abban a sötétben. Újra és újra a szellemek, démonok, meg mindenféle rusnya rémek, rémálmok jártak a fejemben. Így inkább kerestem valami vígjátékot, szombat esténként szinte minden csatornán ez megy. Ahogy bebújtam az ágyba, nyakig betakaróztam, szabályosan vacogtak a fogaim. Az ablak nyitva maradt, miután bevettem a macskát, de semmi baj, legalább szellőzött kicsit a szoba. Mindenesetre újdonsült szőrös-mancsos barátom nem igazán akart távozni, szépen felugrott az ágyra, körbejárt a takarón, én pedig mosolyogva néztem. Olyan kis aranyos, ahogy keresi a megfelelő helyet, aztán ott összekuporodik szépen, és úgy teszi a fejét a lábamra, mintha én lennék a kissé nagyra nőtt párnája. Hamarosan nem látszott belőle más, csak egy szőrkupac, ami időnként megnő, aztán összemegy, olyan légzési tempóban. Szinte fel se tűnt, hogy a vacogásom lassan abbamaradt, s kellemes félálomban néztem, ahogy Jim Carrey bohóckodik valami vicceset. Jót kuncogtam rajta néha, s sokkal jobb kedvem is lett tőle, mire apa beért a levessel, s becsukta az ablakot, mondván, eleget szellőzött már a szoba.

– Micsoda jó helyet talált magának a kis vakarcs – jegyezte meg mosolyogva, a cica felé nézve.

– Igen, nagyon kis édes – bólintottam, s úgy tűnik, családom egységesen egyetértett abban, hogy a betegségből való gyógyulást nagy mértékben elősegíti az állatok szeretete, ragaszkodása. Vagyis senki nem kifogásolta a mancsos jószág maradását.

Apa még megkérdezte, kell-e valami, de mivel jobban éreztem magam, így nemet mondtam, s hamar betermeltem a levest, amíg még meleg. Ez után már nem sokra emlékszem, sajnos, a film végére sem, ugyanis ahogy visszafeküdtem, újból álomba merültem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.